A római hódítással megnőtt a terület jelentősége. A környék, a Garam torkolat vidéke ebben a korban lép az írott történelembe. A római birodalom az 1. század első felében szállta meg a Dunántúlt (Pannoniát) és a Duna vonalát tette meg a birodalom határává. A határt védelmező erődrendszer a limes, mely a Duna jobb partján húzódott katonai táborokból és őrtornyokból állt. A táborok 10-15 kilométerenként épültek, köztük az őrtornyok - melyek látótávolságban voltak -biztosították az összeköttetést. Ebbe az erődrendszerbe épült bele a Garam torkolatával szemben emelkedő magaslaton (a mai esztergomi Várhegy) a rómaiak Solva nevű erődítménye, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a germánok földjére, a tárgyalt Duna-Garam-szög területére.
A Duna bal oldalán, a mai Szlovákia területén, germán törzsek éltek. A szóban forgó területeken a kvádok, a velük szövetségben élő cotinusok, nyugatabbra pedig a markomannok. Mozgalmas élet folyt ekkor a Duna mindkét partvonalán. A barbaricumi törzsek többször mozgósították a légió táborok katonáit, mivel több ízben is megpróbáltak behatolni a birodalom területére. A Pax Romana szövetségi rendszerének összeomlása végül a történelemkönyvekből is ismert markomann háborúhoz vezetett. 170-180 között maga Marcus Aurelius, a császár jött Rómából ide, a Duna-Garam-menti tájra, hogy kezébe vegye légiói vezetését és leszámoljon a behatolókkal.
A Duna-menti táj, a Garam-torkolat a császár itteni hadjáratai kapcsán kaptak kiemelt figyelmet. Itt, a kvádok földjén, valahol a Garam mentén született meg a nagy filozófus császár legszebb vallomása, az elmélkedések" tizenkét könyvének az első könyve.
Marcus Aurelius több ízben viselt hadjáratot a kvádok ellen, míg végül 172-ben saját területükön, a Duna bal partján az „esőcsoda" segítségével sikerült megtörnie őket. Az esőcsoda története a korabeli írásokból ismert, de a Marcus Aurelius Rómában lévő, a 2. században épült emlékoszlopának egyik jelenete is megörökíti ezt, mint a császár germánok elleni hadjáratának a Duna-Garam közti döntő ütközetét.
Az esőcsoda története a következő:
172. június 11-én került sor az ütközetre. A germán kvádok számbeli túlsúlyban voltak. A rómaiakat ügyes csellel olyan helyre csalogatták, ahol körülfoghatták őket. A légiók helyzetét az is nehezítette - a tikkasztó nyár derekán - hogy ez a terület teljesen víztelen volt. A kvádok tisztában voltak helyzeti előnyükkel. Ám a csata során egyszerre viharfelhők gyülekeztek az égen, s a zivatar egyszeriben vízhez juttatta a római katonákat, a kvádok közé pedig villámokat csapdosott. Tűz támadt, égett a tábor, fejükre pedig jégeső hullott. Ily módon győztek Marcus Aurelius katonái. A kvádok királya békét kért, az elfogott provinciálisokat (rómaiakat) szabadon kellett engednie, vissza kellett szolgáltatnia az elhajtott állatokat, katonái nem látogathatták a határmenti városokat és nem nyújthattak segítséget a rómaiakkal még harcban álló markomannoknak.
Az esőcsoda történetére mind a római államvallás, mind pedig az utókor keresztény mítosza igényt tartott. Szerintük, mivel a császár katonái zömmel keresztények voltak, az ő imájuk szakította fel az esőfelhőket. A győzelmet maga a császár is az égiek segítségének tulajdonította.
Az esőcsoda története más forrásból:
Marcus Aurelius császár 174-ben odahagyta Rómát, s maga jött erre a Duna és Garam menti tájra, hogy kezébe vegye légiói vezetését, és leszámoljon az ógermán betolakodókkal. 174 augusztusában került sor az ütközetre. A germán kvádok számbeli túlsúlyban voltak. A rómaiakat ügyes csellel olyan területre csalogatták, ahol körülfoghatták őket. A légiók helyzetét az is nehezítette, hogy ez a terület - a tikkasztó nyár derekán - tökéletesen víztelen volt. [...] Rómában, a Piazza Colonnán máig áll Marcus Aurelius császár diadaloszlopa. Ennek domborművei filmszerű sorozatban mondják el a Garam vidéki csata esőcsodájának históriáját. [...] A domborművön Juppiter Pluvius széttárt karokkal áll. Jobb karjánál vannak az esőtől erősödő rómaiak, baljánál a villámverte kvádok. A győzelmet maga Marcus Aurelius császár is az égieknek tulajdonította. Rendkívüli eseményt, csodát látott az égi beavatkozásban.
Cassius Dio [római történetíró, 150-229] a pogányok véleményét osztja, és Harnuphis mágusnak, az egyiptomi varázslónak tulajdonítja az esőcsodát. Harnuphis ugyanis Marcus Aurelius kísérőinek egyike volt, s Cassius Dio szerint - Hermész Aeriosztól, a levegő istenétől imádkozta ki a segítséget. A kor s az utókor keresztény írói úgy vélik, mivel a császár légiói zömmel keresztény katonákból álltak, az ő imáik szakították fel az esőfelhőket, s keresztényi imáiknak köszönhető a diadal.
Marcus Aurelius - hálából - a keresztényeknek kedvező rendeleteket bocsátott ki. Hermész Aeriosz római megfelelőjének, Mercuriusnak tiszteletére pénzeket veretett, a győzelemben oroszlánszerepet játszó légiót pedig „legio Fulminatrix'"-nak „Mennydörgős légiónak" keresztelte el. (1.)
Marcus Aurelius császár seregének, a légió fulminatrixnak egyik hű katonája a latin Donatus volt. Mint kiszolgált veterán visszatért Rómába, keresztény hitre tért, majd a vallásüldözés idején vértanú halált halt. Az egyház szentté avatta. Tetemét 1522-ben a római Szent Agnes katakombából a Rajna menti Münsterfeld városába vitték. Itt aztán Szent Donátnak, mint az időjárás urának, a jégverés elhárítójának nagy tisztelete támadt.
Az esemény pontos helyét nem ismerjük, de a történet nemcsak azért érdemel figyelmet mert a neves császárral ez épp a mi vidékünkön történt, hanem azért is, mert Muzsla határában a nyitrai régészek (Kuzma-Rajtár) két római katonai menettábor helyét is felfedezték. Természetesen, ezen táborok helyét régészeti feltárás és egyéb információk hiányában nem azonosíthatjuk az esőcsoda helyével, de ismertetése szükségszerű.
Forrás: Mužla - A kezdetektől 1920-ig Településtörténeti vázlatok sorozat
Molnár Erzsébet
Muzsla Község Önkormányzata (1997)
1. Zolnay László: A középkori Esztergom. Gondolat, Budapest, 1983. 30-34. o.
Angol szoveg: The rain miracle
ZOLNAY LÁSZLÓ A középkori Esztergom 1983
- Prihlásiť sa pre odoslanie komentárov
- prečítané 3682x
+421(0)907 119011
Posledné komentáre